Az átalakulás szimbóluma (ÖM 5)

A C. G. Jung Összegyűjtött Munkái című sorozat ötödik kötete a szerző egyik legfontosabb és legúttörőbb írását tartalmazza annak teljes és végleges formájában. Az első változat még 1911-ben jelent meg, és azt Jung többször is átdolgozta: számos új bekezdést toldott be – másfelől viszont egész oldalakat is törölt –, módosításokat eszközölt és kiegészítéseket írt szinte mindegyik bekezdéshez. Stiláris szempontból a szöveg egyszerűbbé és tömörebbé vált. Jung mellőzi az egykori pszichoanalízis és pszichiátria szaknyelvét: személyesebbé válik, kora előrehaladtával pedig kifejezésmódjában is körültekintőbb, értékeléseiben visszafogottabb, „békésebb” lesz; másfelől viszont annál határozottabban él saját, időközben jól bevált fogalmaival (mint archetípus, animus–anima, árnyék, Selbst stb.), megvilágítja ezeket és általuk munkája tárgyát is.

„Lehetetlennek vállalkozásnak bizonyult, hogy megtartsam 1912-es stílusomat, számos olyan dolgot kellett ugyanis bevennem munkámba, amit csak évtizedekkel később fedeztem fel. Megpróbáltam mindazonáltal – egy sor radikális beavatkozás ellenére is – a lehető legtöbbet meghagyni az eredeti építményből, hogy a korábbi kiadásokkal való folytonosságot megőrizzem. A jelentős változtatások ellenére sem állíthatjuk, hogy ezáltal más könyv jött volna létre. Ez már csak azért is kizárt, mert a munka egésze tulajdonképp mindössze egy skizofrén prodromális stádiumra vonatkozó gyakorlati elemzéshez készült. Ezen eset szimptomatikussága úgyszólván Ariadné fonalaként vonul végig a jelképszerű párhuzamok labirintusán, vagyis olyan amplifikációkon, melyek az archetipikus összefüggések értelmének megállapításában nélkülözhetetlenek. Az ilyen párhuzamosságok kidolgozása fölöttébb helyigényes, ennélfogva az esetábrázolások a nehezebb feladatok közé tartoznak. Ez azonban a dolog természetéből fakad: minél mélyebbre hatolunk, annál szélesebb az alapzat – éppenséggel nem keskenyedik el és végződik csúcsban, mint például a pszichés traumák esetében. Az effajta elmélet tehát a traumatikusan érintett lélek olyan ismeretét feltételezi, mellyel senki nem rendelkezik, míg nem mélyedt el a tényleges tudattalan kutatásának fáradságos munkájában. Ehhez viszont terjedelmes összehasonlítási anyag is tartozik, ahogyan azt az összehasonlító anatómia sem nélkülözheti. A szubjektív tudattartalmak ismeretének birtokában azonban még semmit sem tudunk a pszichéről és annak tényleges »földalatti« életéről. A kutatómunkához – mint minden tudományban – a pszichológiában is meglehetősen széles körű ismeretek szükségeltetnek; jelen esetben tehát a neurózispatológia és neuróziselmélet felületes ismerete messze nem elégséges, mivel ez az orvosi szakterület csak a betegséget tartja számon, míg magáról a beteg lélekről semmit nem tud. Jelen könyvvel tehetségem szerint ezen az áldatlan helyzeten kívántam segíteni – egykor és ma egyaránt.”

(Részlet Jungnak a negyedik kiadáshoz írt előszavából)